A szinte unalomig ismert Tizenkét dühös ember – a Mihalkov-film nyomdokain haladva és Hamvai Kornél fordítását használva – rendkívül izgalmas társadalomlélektani tanulmánnyá lett egy mikroközösségből, egy csoportlélektani vizsgálódásra alkalmas helyzetből kibontva. Vagyis tágítani tud a mű eredeti jelentéstartományán, azzal például, hogy Horváth László Attila Nyolcadik esküdtje tétova, bizonytalan, nem a megszokott, mindenkinél okosabb, első perctől mindent tudó alak, vagy Tóth Károly virtuóz rugósbicska kezelésével az Ötödik esküdt szerepében, amely magánszámnak is beillő mutatvány dermesztő mélységek, társadalmi perifériák megidézője – és a sor folytatható volna minden alakítás elemzésével, a Harmadik esküdt összeomlását rendkívül finoman, plasztikusan megoldó Puskás Tivadaréval, Gáspár Tibor, Avass Attila remeklésével.

Szücs Katalin Ágnes

Az alkotók (rendező: Koltai M. Gábor, dramaturg: Sediánszky Nóra) a dráma Hamvai Kornél-féle fordításának, illetve Nyikita Mihalkov, Vlagyimir Mojszejenko és Alexandr Novotockij „12” című forgatókönyvének felhasználásával alakították ki az előadás szövegét. (Az ötletet nyilván az adta, - miképpen a műsorfüzetben olvasható –, hogy 2007-ben Mihalkov, a kitűnő orosz rendező elkészítette a Reginald Rose-történet Oroszországban játszódó filmváltozatát.) A Móricz Zsigmond Színház premierje azonban ennél is tovább megy: megtartva az alapmű szerkezetét, figurákat nem is New York-i, nem is orosz, hanem valamiféle közép-kelet-európai, (leginkább magyar) szellemi-dramatikus térbe helyezi. (Ezt hatásosan fejezi ki Vereckei Rita lerobbant környezetet, a „művház” egyik termét, mindennapi, koszlott székekből-asztalokból-kávé-automatából összerótt környezetét imitáló „látványterve”. ) A dialógusok-monológok mai kerserveinket, kínlódásainkat, félelmeinket, botrányainkat, álmainkat és rettegéseinket közvetítik; azt a tébolyt, amelyben (ahogy a tanárból lett temetőigazgató mondja): „Mindannyian benne vagyunk”. (...) A Krúdy Kamarában látott, drámai feszültségekkel terhes bemutató igazi színház. Aktuális, megrendítő, gondolkodásra késztető. Katartikus.
Karádi Zsolt


Látjuk elmenőben a névtelen esküdteket, a kijárat üvegfalán túl toporognak: tétova a búcsújuk. Anonim és bensőséges pillanatok: a munkájukat elvégezték, nincsenek többé összezárva, semmilyen értelemben: kiléptek a közös térből és a közös felelősségből, semmi dolguk a másikkal, de mégis nehéz kiszakadniuk a darabbeli helyzetükből. Túl sokat tudnak - közük lett egymáshoz. Nemcsak annak, a számunkra láthatatlan embernek a sorsa köti össze őket, akiről döntöttek, de még inkább a jellem és a viselkedés saját magukról és a többiekről való lényegi tudása, ennek visszavonhatatlansága, a feltárulkozás gyakorta rossz érzése, a „milyennek mutatkoztam”/”milyennek látnak” eldönthetetlensége és pőre bizonytalansága.
(...) Koltai M. Gábor átemelte a maga idejéből és teréből Reginald Rose művét, a mi valóságunkhoz közelebbi közegbe, az általános érvényűt helyi érvényűre váltva, vállalva a kockázatokat: a fikció és a mindennapi tapasztalat által ellenőrizhető gyakorlat, az őszinteség és a didaktikusság határán kénytelen egyensúlyozni. Amiért vállalható a kockázat: az előadásból azonosítható világos rendezői társadalomkép - a rendszerváltoztatás a térség államaiban nem szüntette meg, hanem csak felszínre hozta, és mára többnyire kezelhetetlenné tette a tárgyszerűséget maguk alá gyűrő indulatokat, a türelmetlenséget. A beszéd és a gondolkodás sem az okok feltárását, sem a jelenségek megnevezését, sem a megoldás keresését nem szolgálja. Ennek tarthatatlanságát teszi átélhető élménnyé a Koltai M. Gábor rendezte előadás, sokféle azonosulás és sokféle ráismerés lehetőségét adva.
Ebben a színpadi valóságban semmi sem normális: az esküdtek nem a bíróságon tanácskoznak, mert az ügymenetet bombariadó zilálja szét. A tárgyalás elhasznált, enyészetbe hajló tere (látvány: Vereckei Rita) bármi lehetne, óvodától menzáig, magán viseli az átmenetiség alaktalanságának jegyeit - mint szinte a legtöbb dolog a funkciót veszített, új feladatot kereső valóságban: egyértelműen nem azonosítható. Tökéletes háttér a groteszk hangulatokhoz, védőszín a villanásnyi kelet-európai esküdtkaraktereknek: a szabadulni akaróknak, a sodródóknak, a megúszóknak, a hirtelen döntőknek, a kitartónak, és a köpönyegforgatónak – belesimulnak, otthonos a létezésük. (...)
Bujdos Attila

Lehet-e dühből dönteni? Dönthet-e egy ország jövőjéről negyvenöt százalék funkcionális analfabéta, akiben izzik a gyűlölet, s nem is akarja végiggondolni, amit lát, hall vagy olvas? A Tizenkét dühös ember Mihalkov orosz filmrendező nyomvonalán halad, s ehhez Sediánszky Nóra dramaturg és Koltai M. Gábor rendező még hozzátesz egy kis magyar „couleur locale”-t, s ettől valóban kelet-európai lesz a történet, s nem amerikai. Sok-sok keserűég szorul ebbe a történetbe. Jellemző módon az első részben a közönség jóízű nevetéssel kísér egy-egy jelenetet, a második részben ez egyre ritkább. Mindenki megérti, hogy olyan döntési pályák ismerete hiányzik a magyar társadalomból is, amelyek miatt igazából szégyellnünk kellene magunkat. (...) Úgy gondolom, hogy a Tizenkét dühös ember a Móricz Zsigmond Színház egyik legjobb teljesítménye, s akik megnézik, bizonyára évekig magukkal viszik majd a megrendülés, a töprengés élményét és felelősségét.
Nagy István Attila

Milyen kitekert képzettársítással lehet párhuzamot vonni egy amerikai dráma és egy magyar vígjáték között? Koltai M. Gábor egyik legmegrendítőbb rendezése magában hordozza a választ, ha később rá is cáfol arra.

Nyikita Mihalkov, Vlagyimir Mojszejenko és Alekszandr Novotockij 12 című forgatókönyvét felhasználva vitathatatlan sikerrel állította színpadra a Tizenkét dühös embert. Jancsó Miklós rétegfilmjének egyikében egy olyan általános igazság hangzik el, ami már az előadás alatt a fülemben csengett kérlelhetetlen tagadhatatlanságával: „Az nem lehet, hogy az ember ne váljon azzá, aminek a többiek hiszik.”.

Ezt az évszázados szentenciát zúzza porrá az a majd három óra, amelynek során tucatnyi civil egy apagyilkosság ügyében az elmarasztalástól a felmagasztalásig minden érzelmi skálát érintve meghozza döntését a tizenhat éves vádlott javára. Eközben megismerhetünk tizenkét emberi történetet, az esküdtek karaktere fokozatosan bontakozik ki előttünk és idomul szimpatikussá vagy éppen visszataszítóvá. Lassan világossá válik az értékítéletük, magyarázatot kapunk döntésük miértjére. Ahogy a gyakran említett focimeccs állása változik, úgy alakul a bűnösség és ártatlanság melletti szavazások eredménye is. A felsorakoztatott bizonyítékok és párhuzamok egyenként ingatják meg a döntés résztvevőit, a nemtörődömség, felszínesség és az előítéletek semmivé foszlanak, és ami marad, az a mezítelen emberi lélek, mely az észérveknek már nem tud ellent mondani. A kezdeti 11:1 és a végső 1:11 katartikus egyhangúságba zuhan, amikor az utolsó esküdt is megtörik, s zokogva adja meg magát a lelkiismeretében küzdő megkeseredettségnek és igazságérzetnek.
A komikus és megrázó elemek váltakozása nyomot hagy a szellemben, gondolkodásra késztet, nem enged nyugodni a bejáratott rigmus bukása. Ki téved hát? Elegendő az idő arra, hogy minden felmerülő kételyt apró darabokra szedjünk, és minden oldalról megvizsgáljuk azokat? Érdemes minden alkalommal megnyúzni a lelket, csak hogy legmélyebb zugait elérve kiforgassuk azt, kiszolgáltatva a tévedés lehetőségének? S ha igen, akkor az állandó beismerés és változás helyénvaló és kikerülhetetlen?
Ezeket a kérdéseket nem lélekgyógyászok és tudósok válaszolják meg, csupán tizenkét egyszerű, joggal dühös ember.

Csáki Alexandra

Egyre többen gondolják úgy, hogy ha igazi művészi élményt adó színházat akarnak látni, akkor fölülnek a vonatra és Nyíregyházáig utaznak. (...) Januári kisszínpados bemutatójuk Reginald Rose jól bejáratott bűnügyi drámája Koltai M. Gábor rendezésében, a Tizenkét dühös ember, amely a „jólbejáratottság” mellett bővelkedik szakmai kihívásokban és kiaknázásra váró színészi lehetőségekben. (...)
Zseniális ötlet bombariadó miatt egy gyermekrajzokkal díszített napközi terébe helyezni a bírósági eljárás szereplőit, hogy a műanyagtrombita nyomkodásával, a társas és kirakós játékok időnkénti összerakosgatásával (sőt a hetedik esküdt még egyszer teker is a szobabiciklin lazításként) oldani lehessen a darab során végig uralkodó feszültséget. Hogy ne felejtsük el, hol is vagyunk valójában, a szoba függönyeit már az elején széthúzzák a szereplők, a börtön udvara a hatalmas falat övező szögesdróttal valósághű környezetet idéz elénk. Az eredeti művet a nyíregyházi alkotók nemcsak a látvány vonatkozásába változtatták meg, egy új fordítás (Hamvai Kornélé) és egy orosz filmforgatókönyv szolgáltatott alapot a szövegkönyvhöz. Így ez az előadás valamiféle „közép-kelet-európai (leginkább magyar) szellemi-dramatikus térbe” kerül (idézet a színház honlapjáról), azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezzel is erősítsék bennünk, nézőkben a tényt, hogy az esküdtek mi magunk vagyunk. (...)
Két kimagasló szereplője, aktív előremozdítója a cselekménynek a nyolcadik és a harmadik esküdt. Az előbbit a friss Jászai Mari-díjas Horváth László Attila, az utóbbit a szinte mindig „nézőbarát” szerepet játszó Puskás Tivadar alakítja kiválóan. Ha Horváth László Attilát ezen egy szerepe alapján terjesztették volna föl a szakmai elismerésre, vélhetően akkor is részesült volna benne. Színészi kifejezőereje határtalan, minden szituációban képes megtalálni a megfelelő hangot, és annak intenzitását, ezerféle módon képes meggyőzni a még bizonytalan esküdteket az igazáról. Az az érzés támad a nézőben, hogy nemcsak szerepe szerint élvezi a meggyőzés folyamatának minden másodpercét. Az ő alakja azért tekinthető kulcsfigurának, mert ő az egyetlen, aki a történet elején higgadt gondolkodásra képes, a későbbiekben pedig intellektuális „mozgatórugó”-ként gondolkodásra ösztönöz. Ellenpontja, a legdühösebb, mindig negatív gondolkodású, az igazához már-már a végtelenségig makacsul ragaszkodó Puskás Tivadar: „a vádlott bűnös”. Körülbelül a cselekmény kétharmadán túl lepleződik le ellenállásának valódi oka, – ő maga is személyes ellentétben áll a saját fiával, aki semmibe veszi apai jogait, sőt kezet is emelt rá. Ezt megelőzi két megismételt színészileg jól kidolgozott kirohanás, asztalborogatás, dühroham az elfogadhatatlannak tűnő egyhangú vélemény ellen. Lelki tusája, majd az abból kifejlődő metamorfózis a legmegrendítőbb élmény, nem véletlenül végződik a darab az ő szinte sírásba torkolló magánjelenetével. Puskás végig jól árnyalja szerepének különféle színeit a váratlan indulatkitörésektől a férfikönnyekig. Belső konfliktusai megrendítő erővel törnek felszínre.
(...) Ebből a szempontból fontos, hogy eltérő társadalmi rétegekből érkeztek, hogy kinek-kinek melyik más és más döntő pillanatban változik meg a véleménye a fiú bűnösségéről. A harmadik és nyolcadik esküdtön kívül szinte majdnem minden szereplőnek jut egy kisebb-nagyobb magánbeszéd, kiugró jelentőségű monológ, egy jelenetnyi párbeszéd, amelyből fény derül életük részleteire, értékrendjükre. A tizenegyedik esküdtet játszó Illyés Ákos, a tanárból lett temetkezési vállalkozó, egy dramaturgiailag fontos dühöngés megformálójává lesz, amivel a barátnője hiányát próbálja földolgozni. A színész él is ezzel a lehetőséggel, akkor hangos, amikor kell, akkor visszafogott, amikor kell, akkor tépi le magáról az ingét, amikor kell. Jelenete a komikum határait súrolja, a néző vérmérsékletére van bízva, nevet-e a kínszenvedésén, hogy már egyre nehezebben viseli a bezártságot a szebbik nem közelsége nélkül. A valódi humort a darabban a „Gest Anyó” szerepében újra és újra felbukkanó Horváth Réka jelenlétén kívül a hatodik és hetedik esküdt szövegei szolgáltatnak, beizzítva a feszültségoldó mechanizmusokat. A mindig legjobbkor közbeszólongató és jópofákat mondogató Olt Tamás jól hozza a focieredményen kívül minden iránt kevés érdeklődést mutató, rágógumizó bőrkabátos vagány figuráját. Gyuris Tibor pedig egy egész „magyarázom a bizonyítványom”-jellegű, valójában oda nem illő egyszemélyes kabarétréfát villant elénk, s vele a kinőtt mellényes, a mai jeles esemény tiszteletére ünneplőbe öltözött munkásember figuráját, aki megpróbál lépést tartani a többiek gondolatmentével, és mindent a maga kis élete felől kommentál. Magánszámáért jogosan jutalmazza a közönség nyíltszíni tapssal. Az első esküdt, Petneházy Attila egy érzékeny lelki rezdülésekkel teli, sokat látott színész megformálója. A játék elején ő fogja össze a még teljesen ismeretlen közösséget, ő szavaztatja őket, majd beleun a feladatába. Színészi játékára is az érzékenység, a finom elegancia a jellemző, nem játssza túl a szerepét. Tóth Károly is kiegyensúlyozott alakítást nyújt a darabban. Azt a bevándorlót formálja meg, aki foglalkozására nézve sebész, vagyis életeket ment egy hazájának tekintett országban. Előítéletek sokaságával kell szembenéznie, ennek ellenére öntudatosan vállalja múltját. A Gáspár Tibor és Avass Attila (tizedik és tizenkettedik esküdt) által szenvedélyesen megformált késes gyilkossági jelenet a befolyásolhatóság sokszínűségét tárja a néző elé, a tizedik esküdt által eljátszott szereplő (színház a színházban!) elvetemült hidegvérrel gyilkolna akár gyerekeket is, a meggyőzés érdekében. Avass a megfélemlítés előtt is könnyedén befolyásolható, elitréteghez tartozó családapa bőrébe bújik, érzelmei is eszerint formálódnak, Gáspárt erős érzelmi töltéssel átszőtt színészi habitusa segíti a sokszínűség ábrázolásában. A tanúvallomások és az összes bizonyíték mérlegelése, valamint a harmadik esküdt (Puskás Tivadar) megtörése, nyilvános kitárulkozása után végül megszületik az osztatlan ítélet, a szegénynegyedből származó tizenéves fiút megmentik a villamosszéktől.
A tizenkét dühös ember azért okoz sokadszorra is katartikus élményt, mert tükröt tart elénk, és segít az egyéni sorsokban önmagunkra ismerni. Segít átértelmezni olyan fogalmakat, mint bűn, igazság, döntésjog, előítélet. Választ keres olyan kérdésekre, hogy szabad-e meggondolás nélkül ítéletet mondani? Lehet-e elhallgatva a szőnyeg alá söpörni a lényeges mondatokat? Reginald Rose darabja felelős gondolkodásra tanít mindenkit. A darab sikerére a nyíregyházi társulat a garancia, akik a szerző eredeti elképzeléseivel azonosulva jól érzékelhetően hangsúlyozzák azokat a bizonyos lényeges mondatokat; a jelenlegi átdolgozás elképzeléseinek megfelelően pedig többletjelentést sugallnak a „közép-kelet-európai (leginkább magyar) szellemi-dramatikus térben” élő nézőknek.
Hanti Krisztina