Az egy-két ponton kissé következetlen, de megfelelően invenciózus dramaturgiai munkával (Sediánszky Nóra), Vas István fordítása nyomán színre vitt John Ford-darab a tizenhetedik század első harmadának végén íródott. A reneszánsz világa már régen levált a sötét középkorról, annyira viszont mégsem, hogy a tragédia gócát, a tiltott testvérszerelmet ne akarná kioperálni magából. Giovanni és Annabella egymás iránti kölcsönös és őszinte fellobbanása nem kívánt terhességgel jár. A lánynak férjet kell találni, kérőben nincs is hiány. Soranzo, az „apaságáról” mit sem sejtő befutó azonban egy másik asszony becsületének és boldogságának tönkretevője. A másik asszony, Hippolita bosszút forral; férjét már korábban eltette láb alól. Illetve a férj, Richardetto valahogy megúszta a merényt, s most álruhát öltve ő is itt ólálkodik Parmában, hogy önbíráskodással szolgáltasson elégtételt magának. És így tovább. A szolga Vasquez jellemes-cinikus kíméletlenségéről még nem is szóltunk. Tekeregnek a szálak és mellékszálak.

 

Koltai M. Gábor rendező a társadalom morális lesüllyedtségének, előítéleteinek pusztító visszásságait sem hanyagolta el értelmezésében (nyomatékkal el is hangzik: Micsoda kor!), a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadára állított munkája elsősorban mégis a kusza személyes mozgásteret, viszonylatokat, indulatokat boncolja. Erős arányérzékről, sorsdráma és létkomédia vegyíteni tudásáról tanúskodó pszichothrillert hozott létre, melyben egyszer Sigmund Freud fekete puffpárnára vasalt közismert fényképét is körbemutogatják a lélektani vonatkozásokat – és a lélektudomány ingatagságát – esetleg kevésbé kihalló gyengébbek kedvéért.

 

Koltai nagy apparátust generál lendületbe következetes dirigálással. Néha sok is (minden irónia, szarkazmus, fekete humor, lebegtetés ellenére) az emelt hangból, a száguldó tempóból, a vérfrecsegésből; a Vereckei Rita díszletének egyik szegmense alá helyezett, vízzel telt medence pedig igencsak ellenszegülően illeszkedik a játékba. Az előzetes ajánló Quentin Tarantino nevével fémjelzi a Shakespeare-kor utáni mű a posztmodern lecsengésébe ékelt mai kidolgozását, ám az sem téved nagyot, aki láthatatlan betűkből In memoriam Ruszt József feliratot vél kiolvasni a hatalmi játszmák és személyes szédületek e premierje fölött. S az sem, aki Zsótér Sándor, Alföldi Róbert, Balázs Zoltán bizonyos törekvései, rendezései mellé próbálja iktatni a stúdióbemutatót.

 

Darabont Mikold

A szőke, hajlékonyan pendülő Darabont Mikold m. v. (Annabella) és a Giovanni bonyolultabb, féltékeny szenvedélyébe kovácsolódott Pál András a fokozódó szorongatottság mellett a Kár, hogy kurva sokszor elhanyagoltabb (ámbár alap-) színét: a szerelmi fékezhetetlenséget is eljátssza. A bizarr, groteszk túlzásokat megengedő, sőt kérő rendezői szervezés nem indokolja, de elfogadtatja Csernus Mariann hamuhajú, tolókocsiba szögezett (ám járni öreges-jól tudó, kerekesszékét akár maga előtt görgető) apafiguráját (Florio), kedvező teret nyit a mostanában nevelőnőket virágzó Dániel Vali (Putana) fecsegős pikantériájának. Már-már háborodottá aszalódott orvoskaraktert hív elő Végh Péterből (Richardetto), a szokottan masszív kisember gömbjében görgeti az aktatáskája mellett zacskónyi gyümölcsbevásárlását szállító Szűcs Sándort (Donado). A sokfelől összeterelt alakok rálelnek egymásra: harmonikus az öldökléssé, alig lezárható bosszúhadjárattá fajuló diszharmónia drámájának prezentálása. Rancsó Dezső a mezítláb, lakkozott lábkörmökkel járkáló, feslett Bíborosnak a náthás hanggal ad taszítóan, fenyegetően mulatságos életet (ő a részleges ellenpont, az aszketikusabb Bonaventura szerzetes megformálója is), Ruttkay Laura sistergő, villámló démon Hippolita akaratos tehetetlenségében. Gémes Antos jót labdázgat az ütődött Bergetto egyszerre fenyegető és bolondos szerepével, Tóth Sándor (Grimaldi, ő is Annabella kérője) lezseren kígyózik, ha kell. Rusznák Adrienn (Philotis) igazán lázadni nem merő szemtelenke unokahúg-diáklányként kandikál, Szatmári Attila (Poggio) elég hamar eltűnik, de amíg jelen van, addig jelen van.

 

Darabont Mikold és Pál András mellett Horváth Illés brahista, elbizakodottságaiban is őszintén kíváncsi Soranzójára és Gula Péter edzett-cserzett, az események felett állandó ellenőrzést gyakorló, modern rezonőr és bosszúangyal Vasquezére hárul a legnagyobb teher. Az előadás valamennyi közreműködője bírja a gyűrődést, s közösségként ad számot arról, amit a Magyar Színház falai között a legutóbbi években nem gyakorta láttunk: a tempóbiztonságban is megjelenő összehangoltságról, a játékmód sokhúrúságát megalapozó stílkultúráról, a rendezés kettőshangzatainak értéséről és kibontásáról.

 

Az este folyamán, úgy tűnt, a premierközönség szerepelt valamelyest gyengébben: nevetés és hőkölés között el-eltévedtek visszajelző reflexeink, fukar volt tapsunk. Pedig Koltai M. Gábor és színészei elővezetésében a vertikálisokra aggatott – a falra kent – szürreális szituációk, a fényképezkedési jelenetek (az egyik a darabzárás), a kenyér és bor színe alatt történő, sokfelé sújtó áldozat centrális eseményei és az elkalandozóbb mellékzöngék is általában jól hatottak. (Kevésbé a szülés-előérzet víziója a fránya medencével és az automata játékbabával.)

 

Darabont Mikold és Pál András

Szépek a jelentés-átvitelek: az Annabella lába közének vérét felitató szivacs utóbb levél, mely a belőle kifacsart vércseppekkel üzen. Tihanyi Ildikó az Andrássy út méregdrága boltjaiból és turkálókból öltöztette hitelesen a reneszánsz embereit, a meg nem nevezett zenei összeállító énekhang és dallam zengésének boltozatát vonta a diszkóhatásokat is bevető produkció köré. Boltozatot, amely alatt végül kimetszett emberszívvel labdáznak azok, akik maguk nem forgatták ugyan a tőrt, de vakságuk, gyávaságuk, álszentségük is kellett ahhoz, hogy egy-két festékesdoboznyi vér szorongatóan elcsorogjon, s arról mondhassák: kár, hogy kurva, akinek jelleme a legkevésbé szolgál rá e jelzőre.