A 17. században járunk, abban a pillanatban, amikor sikerült Európából kiűzni a törököket, és a bécsi udvar a romjaiban heverő birodalmat igyekszik újjáépíteni. A veszteségek, szétrombolt és széthullott értékek, fogalmak számbavételével párhuzamosan ugyanezek újradefiniálása, szerepük meghatározása történik. Az udvari festő az Európa történetében fordulópontot jelentő időszak szereplőit igyekszik megörökíteni, dokumentálni: ez az egyrészt az adott matéria, az ábrázolt (például a megrendelő Lipót császár) által meghatározott, másrést a festő tehetsége és világnézete által befolyásolt megjelenítés kerül az előadás középpontjába.

Koltai M. Gábor hatásos, szinte statikus képek sorozataként komponálta meg az előadást. A díszlet keretbe foglalja a nézők felé lejtő, fekete-fehér kockaköves színpadot – a szó szoros értelmében, hiszen az egész színpadképet egy klasszicizáló barokk képkeret veszi körbe. Amíg a nézők helyet foglalnak, a keretbe illesztett (így az egész színpadot eltakaró) papírfelületre egy csatajelenetet ábrázoló történelmi tablót vetítenek. A hangos harci zenét és a csatazajt követően a szétszaggatott kép helyébe az osztrák császár áll, s a kereten kívül álló, őt méricskélő udvari festőnek pózol és beszél. A kereten keresztüli ki- és bejárás viszonylag szabad, a szereplők egy része megengedheti magának ezt a fajta dimenzióváltást: az egyik pillanatban modellek, a másikban a képet kívülről szemlélők lehetnek – az udvari festő az első hangosabb ágyúdörgéstől megrémülve a keret túloldalára veti magát; egy megfestett képben lenni mégiscsak biztonságosabb, mint mindenféle veszélynek kitéve a szabad ég alatt, a színpad előtt.

Vereckei Rita kétoldalt zöldes penészfoltokkal és repedésekkel tarkított, egy szülőszéket központba állító díszletéhez és a karakterek szimbolikusságához, ábrázolhatóságuk kérdéséhez nagyszerűen illeszkednek Ondraschek Péter jelmezei. A Spilák Lajos formálta osztrák császárnak a nevetségességig fájdalmas és önironikus szellemeskedéseit, bátorság és hatalom furcsa viszonyát újra meg újra körbejáró eszmefuttatásait nagyszerűen tükrözi az igen feltűnő, szelvényekből álló, hatalmas herevédővel ellátott dísz-páncélnadrág. Nyakó Júlia mély és igazán császárnői tónusú hangjához nagyszerűen simul az éjfekete bársonyruha, melyben hadvezérért epedő cinikus és okos nőt játszik, aki inkább mások problémáiról filozofál, mintsem saját szerepét tisztázza magában. Hay Anna egyszerű kék ruhában és cipőben alakítja a testét egy szelet kenyérért odaadó, a férfiak gerjedelmének állandó kereszttüzében álló, ám viszonzatlan szerelemtől szenvedő nőt. Nagypál Gábor papjának saját anyja megöléséig fokozódó kételyeit és kínjait a váltakozó hatalmasságokhoz intézett könyörgésektől fáradt hangjának elcsuklása, testének meghunyászkodásra kész kvázi-görnyedtsége mutatja. Molnár Erika két igen különböző, fiukat mégis hasonlóan megnyomorító anyát mutat meg, az egyébként is inkább szükséges hozzávalóként szerepeltetett bába alakja halvány marad. Homonnai Katalin a törökök által megcsonkolt testét mohón és örömmel az anatómiai fakultás hallgatói vizsgálatainak felajánló Katrinja egy szál alsóneműben és harisnyában parádézik, egyetlen öröme, ha sorsán és testének hibáin borzadó reakciókat láthat maga körül. Önmagát olcsó szenzációként a nagyközönségnek papírnyomatokon és nyilvános szülésen felkínálva, lobogó őrülettel vágyik fájdalmát a világ szemébe köpni. A hadvezért, Starhemberget játszó Menszátor Héresz Attila többet szemlélődik és pózol (az egyébként gyakorta felbukkanó, méricskélő festőnek vagy a tablószerű képeket látó nézőknek), mint amennyit aktív résztvevőként tölt a jelenetekben. Csöndesen és elkínzott arccal nézelődik, járja a várost, sőt a parasztokat is meglátogatja vidéken. A néptől igaz dicséretet váró híres és ünnepelt hadvezér sáros embermasszával találja magát szembe, akik a térdéig érve, földön tekergőzve szidják őt egy ideges vízióban. A szenvedés őrültjévé vált Katrinhoz vonzódó Starhemberg az általa felszabadított országban reménytelenül bolyong kizárólag fekete ruhákat váltogatva magán a kisfiúsan összegyűrt ingtől kezdve a hadvezéri, földig érő kabátig.

fotók: Schiller Kata

A festő szinte minden jelenetbe belekukkant, hol a kereten kívül, hol a keretbe belépve rajzol; olykor ő maga határozza meg a szereplők pozícióját, rendezi át testtartásukat. Az ő szemén, az ő képein keresztül lehet látni a törökökkel folytatott harcokból építkező metaforákat használó, ugyanakkor általános problémákra, az európaiság mibenlétére, Európa örökségére rákérdező történetet. A kor ábrázolásának módjáról, pontosabban az újjászervezni kívánt művészetről külön vitát is tartanak a közönség soraiban helyet foglaló akadémikusok, kritikusok és miniszterek. A festőt magát csak egyszer szólítják meg, s nem tudni, hogy Lovas Dániel vajon szándékoltan gyenge, érdekeit érvényesíteni nem tudó, jelentéktelen művészt játszik, vagy nem sikerült markánsabban megjelenítenie figuráját.

A központi ám mégsem hangsúlyos alak ellentmondásos szerepe ellenére – vagy pont azért is – a Barker darabjából készült előadás szórakoztat és elgondolkodtat, az egyértelmű igazságokkal, az ábrázolt vagy láttatott valósággal kapcsolatban pedig elbizonytalanít, gyanakodóvá tesz. Mi egyéb lehetne egy előadás célja, ha nem ez?

Howard Barker: Európa, Európa

Stúdió „K”

Fordította: Marsalkó Eszter
Díszlet: Vereckei Rita
Jelmez: Ondraschek Péter
Dramaturg: Sediánszky Nóra
Rendezőasszisztens: Rusznák Adrienn
Rendező: Koltai M. Gábor
Szereplők: Spilák Lajos, Nyakó Júlia, Menszátor Héresz Attila, Homonnai Katalin, Hay Anna, Nagypál Gábor, Lovas Dániel, Molnár Erika