Népszabadság.hu | NolBlog | NolTV

Füst Milán: Boldogtalanok

Egy extrém szalondráma és egy érintések nélküli világ

Szekeres Sazbolcs| Kritika| 2010. június 28. |nincs komment


Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

Kezd már kissé unalmassá válni, hogy a Boldogtalanokat néhány év eltéréssel mindig újra és újra felfedezi a magyar színház. Füst Milán sokszínű drámai életművének egyik gyöngyszeméről van szó, amelyet megírása idején, 1914-ben jobbára értetlenség és közöny fogadott. Legalábbis a közmegegyezés így tartja, és tény, hogy a színházak nem érdeklődtek a darab iránt, de az irodalmi közvélemény fogadtatása, különösen Karinthy, Kosztolányi és Kassák óvatosan megfogalmazott dicsérő szavai gyógyírt jelenthettek az írónak. A sikertelenség oka lehetett az is, hogy Füst Milán sikeres pályatársainál, Molnárnál, Heltainál, Szomorynál, Herczegnél, jóval mélyebb ambivalenciával ábrázolta a férfi-nő kapcsolatot. A dráma egy rendhagyó pszichológiai helyzetet dolgoz fel. Egy kétségbeesett leány a közös szerelmi fészekbe költöztet egy második hölgyet, mondván így jobban szem előtt van az őt elhagyni szándékozó férfi. A mindenáron a férfi megtartására irányuló kísérlet azonban tragikus fordulatot vesz.

Első olvasásra erről szól Füst Milán drámája. A sokadik olvasat azonban megmutatja a szereplők eleve esélytelen kapcsolatteremtési kísérleteit, a szaggatott párbeszédek mögötti elhallgatások fontosságát, a nyelvi játszmák karakterépítő erejét. Az emberi kapcsolatok átláthatatlan bonyolultsága teszi egyedülállóvá a Boldogtalanokat. A szövegnek különös feszültséget ad a furcsa nyelvtannal írt, tőmondatokkal variáló dialógustechnika.

Ám az is az igazsághoz tartozik, hogy a Boldogtalanok messze nem hibátlan munka, az elsietett negyedik felvonás krimiszerű végkifejlete némileg összecsapottnak hat a nagyszerű előzmények után, ez is nehezíti a dráma sikeres színpadra állítását.

Idén két teátrum, a budapesti Radnóti Színház és a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, egymástól jelentősen eltérő interpretációban tűzte műsorára a jobb sorsra érdemes darabot.

A Radnóti Színház szórólapján egy férfit látunk, amint egyszerre ölel és csókol két nőt. A három ember vasmarokkal kapaszkodik egymásba. Ez alapján egy szerelmi háromszögre számíthat a publikum, és valóban, ha nem várunk megrázó mélységeket a darabtól, akkor nem is csalódunk.

Szász János rendező mai környezetbe helyezte a cselekményt. Szűcs Edit jelmeztervező bőrkabátba, miniszoknyába öltöztette a szotyolát ropogtató szereplőket. A hivatalban játszódó jelenetben Sarah Jessica Parker fotója tűnik fel a képernyővédőn.

A rendezés hanyagolja a szöveg társadalmi aspektusát, inkább a külsőségekre (csöpögő WC, falra fröccsenő vér) koncentrál, és ez nem tesz jót az előadásnak. Nem lehet tudni, hogy pontosan mi érdekelte Szászt ebből a történetből.

Ráadásul úgy tűnik, hogy a rendező egy-két poén kedvéért kész beáldozni a darab koherenciáját is. Ilyen például az a jelenet, amelyben Sirma mobiltelefonnal lefényképezi Húber és Róza ölelkezését, ám később édesanyja öngyilkosságánál a nyomdász elrohan telefonálni. A rendezés igyekezett minden pátoszt kiölni ebből az egyébként sem túl romantikus darabból. Így az előadás felütéseként Róza zuhanyozását, zárásként pedig egy WC lehúzását láthatjuk. A színpadi nyelv, a mai környezet és a társadalmi közeg nem simul egymáshoz. Természetesen ettől még születhetne tehetségesen eklektikus előadás, ám a rendezés nem igazolja a várakozásokat. Holott a magasba emelt, nyitott könyvre emlékeztető, paravánszerű díszletelemek izgalmas teret eredményeznek. Antal Csaba munkája egyszerre mutat szobabelsőt és nyomdai hivatalt. Olyan, vagy mint az állat, az ember a legnagyobb állat – ilyen és ehhez hasonló közhelyes, a játék intenzitásából, irányából nem következő mondatok hangzanak el. A szereplők erről beszélnek, valójában azonban nem mutatják meg az emberi lét állati szintjét. A színészi játék inkább illusztrálja a történetet, semmint működteti a szöveg mélységeit és nyelvi játszmáit. Így aztán a modern környezet ellenére meglehetősen távol kerül tőlünk a cselekmény. Mintha egy negyedik, láthatatlan fal ereszkedne a színpad és a nézőtér közé. Az érzelmi traumákból néhol szenvelgés lesz, a szerelmi háromszög sorsa sem érdekes különösebben, valójában polgári szalondrámát látunk, kissé extrém környezetben. A színészek sem járnak jól a zavaros interpretációval, ezúttal még a mindig megbízhatóan jó Csomós Mari is szürke. Az előadást mégis néhány jól sikerült alakítás menti meg. Petrik Andrea láthatóan nagy energiákat mozgósít a szerep hitelességének kedvéért. Az ő kétségbeesetten indulatos, szeretetre vágyó Rózája egy kevésbe maszatos előadásban is megállná a helyét. Schneider Zoltán izgalmas Sirma Ferenc hentesmester szerepében. Gazsó György jól eltalált Beck Gyulája fontos viszonyítási pont a figurák viszonyrendszerében.

A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház produkciója egyértelműen a jobb a két idei Boldogtalanok közül. Koltai M. Gábor rendező komolyan veszi a szöveget, és meghagyja a cselekményt a megírás korában. Nagy hangsúlyt kap a figurák feldolgozatlan, kibeszéletlen múltja, és a sivár érzelmi jelenük közötti összefüggés, ezzel az előadás a szöveg naturalista jellemzőit erősíti fel.

A függőleges irányban kifeszített szőnyegekkel megosztott tér, amelyet Vereckei Rita tervezett, némileg ellentmond a jobbára valóságimitáción alapuló játéknak. A szőnyegek labirintusszerű elhelyezése a figurák érzelmeinek kuszaságát tükrözik. Nem könnyű ide bejutni, de aki egyszer már bent van, nehezen szabadul innen. Az ötletes világítás sokat tesz hozzá az előadás drámaiságának fokozásához.

Mindössze a Húberné fülvizsgálatát megelőző burleszkszerű kergetőzés távolítja el kissé a nézőt a cselekménytől, illetve oldja a rendezés súlyos, nyomasztó légkörét. Az előadás egy verbalitáson túli világot mutat, ahol a szavak már csak ritmikusan ismételgetett gondolatklisék. Mivel a dialógusok a semmit, vagy mindig ugyanazt veszik célba, a legihletettebb pillanatok a félbe maradt, a be nem teljesedett érintésekről, a hiába várt ölelésekről szólnak. A szereplők szeretetre, emberi szóra áhítoznak, jobbára hasztalan. Húberné hosszú pillanatokig, kitárt karokkal hiába várja, hogy fia megölelje őt. Róza hiába is dögönyözi, üti, fojtogatja élettársát, ahogy a gyermekkori barát, ahogy Beck doktor is nagyon szeretné megérinteni a nyomdász homlokát – a közelítési kísérleteket nem koronázza siker. Egyedül Húber nem vágyik emberi közelségre, előbb bújik egy asztal alá, semmint, hogy megossza mással a fájdalmát.

A szereplők tragikuma az, hogy mégis mindannyian Húbertől várják a megértést, az elfogadást, pedig a férfi szemmel láthatóan képtelen erre. Ő egyszerűen csak szeretkezni és inni akar, és semmi mást. Ragaszkodik ugyan Rózához, de csak testi jelekkel hajlandó kimutatni ezt.

Koltai M. Gábor jó ritmusú, drámaian lüktető rendezése három kitűnő alakításra épül.

Nagyszerű Farkas Ignác Húber Vilmosként. Kemény és áthatolhatatlan, mint a beton; lepattannak róla az érzelmek, és a személyisége megváltoztatására irányuló ambíciók. A legmeggyőzőbb a kiborulási jelenetekben, amikor önmaga előtt is tisztázni szeretné viszonyát saját múltjával és a környezetével. Őt egyszerűen békén kellene hagyni, hogy érzéketlensége a lehető legkevesebb galibát okozza. A gyengébbik nem képviselői éppen rendíthetetlensége miatt ragaszkodnak hozzá.

Rózát kissé neurotikus, hirtelenharagú lánynak mutatja a szuggesztív Tánczos Adrienn.

Ecsedi Erzsébet sikerrel aknázza ki Húberné karakterének komikumát, s mindezt úgy teszi, hogy egy pillanatra sem felejthetjük el: ez a szánalmas, önsajnáltató öregasszony mekkora súllyal telepszik fia életére.

Egy alakítás lóg ki, negatív irányban, a többi közül, Hertelendy Attila tiborcos siránkozásai inkább egy parasztdrámába illenének.

Az előadás zárása némajáték Róza és Húber között. Ez egyrészt összefoglalja a két figura darabbeli kapcsolatát, másrészt talán arra utal, hogy nekik lenne még keresnivalójuk egymás mellett. A két produkció alapján elmondható, hogy a Boldogtalanok nem bírja el, ha a figurák előéletét meghatározó környezeti tényezők nem hangsúlyozódnak kellőképpen. Természetesen elképzelhető a stilizált színpadi értelmezés is, de ebben az esetben kellően átgondolt rendezői terv szükségeltetik az érvényes előadáshoz.

 

Címkék: kritika
.