A romlás virágai: Gardénia a Szkénében | Kritika
Babaszoba. Ugyan nem az Ibsen-féle Nóráról beszélünk, de az Elżbieta Chowaniec-féle Gardénia c. darab nem üt el annyira a koncepciótól, mint ahogyan azt első ránézésre gondolnánk. A nők nem nőhetnek ki a szobákból, amikbe egymást vagy magukat zárták. Koltai M. Gábor rendezése kitűnő példája a „cselekmény” és a díszlet összhangjának.
Az előadás nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a maga módján zsúfolt legyen: mind térileg, mind érzelmileg széles skálát láthattunk. Nyilván legerőteljesebben a karakterekben és a hozzájuk szervesen kapcsolódó sokfelé irányuló, mégis szűkös színpadtérben lehet ezt jól kihozni.
A karakterek elemzése valójában nem könnyű feladatnak tűnik, azonban idővel szépen kirajzolódni látszanak a pszichológiai terhek, amiket mindannyian a vállukon cipelnek. A szereplők névtelenek, ez is segít minket abban, hogy távolról nézhessük őket (a ketrecben), mint kísérleti alanyokat. Az 1. nő maga az úri nő, a halhatatlan, az ősanya, szinte semmi közvetlen behatásról nincs fogalmunk, úri nő létére mégis lecsúszik. Kettősség van benne, ez táplálja a leszármazottak viselkedési formáit és azoknak különféle megtestesüléseit. A 2. nő mindent egyedül végez (legalábbis szereti ezt hangoztatni), küzdésre kárhoztatott, s éppen emiatt úgy érzi, ez feljogosítja arra, hogy leszármazottait, de akár édesanyját is szidalmazza és okítsa. Bár fontos momentum, hogy az első felelősségtudatos személlyel állunk szemben, nem hiába az ő jelmezei a legváltozatosabbak (ami alkalmazkodik olykor a környezethez, olykor a többi szereplőhöz). Mondani sem kell, hogy az 1. és 2. nő között a legélesebb az ellentét. A 3. nő az örök fiatal, ebből kifolyólag felelősségérzete nem igazán akad. Direkt módon csúszik le, erre a nagymama szolgál kiindulópontul.
A 4. nő maga a „gyermeki ártatlanság”. Ő az egyetlen remény a megtisztulásra, ám ahogyan reménykedünk, úgy fokozatosan tudatosul, hogy mindhiába.
A díszlet (Iuliana Vîlsan) funkciójában egyre nyitottabb tereket alkot, egyre több így a lehetőség, mégis bezártság érzetet tükröz, ami magában foglalja a szűk látókörűséget és a kihasználatlanságot. A díszlet régies a kezdetektől és hiába haladunk lépésenként: régies is marad, a terek kinyitásával ellentétes módon. Ez is a lemaradottságot, az örök és el nem tűnő közös vonásokat jelképezi.
Fontos a díszlet és a szereplők viszonya. Vizsgáljuk meg ezt tüzetesebben! Az 1. nő javarészt az előtérben játszik a dobozokkal (amik a többi, számunkra ismeretlen bezártságait, ilyen fajta emlékeit jelképezik). Játszik velük, mint egy gyermek, ez is elősegíti a kezdet érzetet és a „babaszoba” atmoszférát teremti meg. A 2. nő általában a konyhában tartózkodik, ő a házimunka tündére vagy hívhatjuk cselédnek is. A 3. nő a hátsó szobát uralja, ami a legkomfortosabb rész. Az elkényeztetettséget szimbolizálja. Egyfajta nappaliban, közösségi térben való tartózkodás, hogy figyelemfelkeltő legyen. A 4. nő a kék ágyon, a hálószobában, tehát az intim szférában foglal helyet. A legszimbolikusabb tér, amely kapcsán a következő szavakra asszociálhatunk: tenger, születés, magzat. Az ágy felett egy kerekded lámpabura világít, ami a magzatvizet és a fogantatást juttatja eszünkbe. A négy nő közül az egyetlen, még tiszta gyermek született meg.
Bár elrontják őt is, hiszen a szülők beleszuggerálják azt, amit gének által nem lehet örökölni. Három ember befolyásolja kiskorától kezdve. Még mindig szerencsésebb mintha egy-kettő személy befolyásolná erőteljes, karakán individuummal. Édesanyja kissé primitív, nem felnőttes, így szabad vagy szabadabb teret biztosít a lányának a személyisége kialakításában. Konformista viszonyulások figyelhetőek meg.
Egy másik fontos szimbólum a tea: az angolos előkelő modorosság, a látszat fenntartása. A tenger mellett a hal és a halász, azaz maga a férfi, aki változtathatna a nő életén, de „elúszik” a végtelenbe. A végtelen a végessel szemben (lásd megint csak: ketrec). Valamint maga a cím, a gardénia, mint kényes, embert próbáló növény (házassági csokor formájában) a menekülés okozója, a kapcsolat életben tarthatatlanságát szimbolizálja (bármilyen emberi kapcsolatról is legyen szó).
A zárókép nem is lehetett volna beszédesebb. Egy fekete-fehér kép mondott el mindent feketén fehéren.
A Gardéniát Magyarországon a K.V. Társulat mutatta be Pelsőczy Réka rendezésében.
Nő I – Tokai Andrea
Nő II – Borbély B. Emília
Nő III – Lőrincz Rita
Nő IV – Tar Mónika
Díszlet- és jelmeztervező: Iuliana Vîlsan
Dramaturg: Sediánszky Nóra
Rendezőasszisztens: Mátyás Zsolt Imre
Rendező: Koltai M. Gábor