Narancs XXII. évf. 12. szám(2010.03.25.) - 2010-03-25
kultúra - kritika - színház
 

Nekünk annyi

Stanislawa Przybyszewska: A Danton-ügy


Nem rólunk, viszont nekünk beszél Koltai M. Gábor rendezésében A Danton-ügy, amely a Stúdió "K"-ban került színre. Szerzője, Stanislawa Przybyszewska majdnem kilencven éve írta (Daniel Gerould remek esszéje a szerzőről és a darabról olvasható a színház honlapján), egy régóta modellértékűnek tekintett, ismertnek tételezett, ám voltaképpen igazából mindmáig kevéssé ismert helyzetről: Danton és Robespierre antagonisztikus szembefordulásáról, alig öt évvel a francia forradalom kitörése után.
Mondom, az előadás nekünk beszél; Koltai M. Gábor szokásosan analitikus, intellektuálisan erőteljes módján. Nézzük innen és nézzük onnan: fő- és mellékszereplők mondják a magukét (és olykor a másikét) forradalomról, bálványról, népről. Ebből lesz látvány, szenvedély, színház.
Koltai M. Gábor "hontalan", színházról színházra vándorló rendezőink egyike. Mindenütt minimum figyelemre méltó a névjegy, amit letesz, de hosszabb távra - netán egy műhely létrehozásának idejére - sehol sem marad és/vagy sehol sem marasztalják. Olvasottsága, kifinomult elemzőkészsége, intenzív kutatóhajlama - és szilárd belső mércéje, esztétikai igényessége - nem kurrens áru mostanság, hanem színházi ínyenceknek való csemege. Egy kisebbség - hadd mondjam: "törpe minoritás" - élvezeti cikke.
A Stúdió "K" ugyancsak egy törpe minoritás otthona. Az igényességben, a szellemi kíváncsiságban találhattak egymásra - nem először - a fiatal rendezővel. A francia forradalom közege mint színházi ürügy már otthon van itt - a Zöld Kakadu című előadás baljósan mondén atmoszférája helyett azonban most Robespierre cella- vagy inkább koporsószerű otthona a kiindulópont.
Az idő pedig: a forradalom épp felfalja gyermekeit. 1794 válaszút: Danton vagy Robespierre. Przybyszewska szövegét persze nem a sztori izgalma pörgeti, hiszen már az elején elmondják a végét: Dantonnak annyi. Ezt egyébként Saint-Just mondja, és Robespierre - aki azt is tudja, hogy ha Dantonnak annyi, akkor a forradalomnak is annyi, és akkor neki is annyi - még bízik abban, hogy csekélyebb áldozattal is meg lehet úszni. Hátha a nyilvánosságtól való elzárás - vagyis Camille Desmoulins és Danton Robespierre-ellenes lapjának, a Vieux Cordelier-nek a betiltása - is elég az elszigeteléshez. Persze nem elég; a diktatúra pedig fenyegetőn közelít, szabadságnak és forradalomnak becézik, de a vezetők már tudják, hogy ez az úthenger őket is kivasalja. Ha a bálványokat elpusztítják - márpedig Danton bálvány - akkor, ahogy Robespierre ugyancsak már az elején elmondja, "az emberi lelkekben" pusztítják el a forradalmat, mert "a hitük vész el" (mármint a népnek). A manipuláció életre-halálra megy: agyat mosni, bálványt szülni és ölni, lózungokat fejekbe sulykolni - és időt, időt nyerni. Mielőtt Franciaországra rászabadul a terror.
Vándorlunk az előadás helyszínein, olykor álldogálunk, máskor sámlin, hokedlin ülve nézzük, amint Danton (valódi és megjátszott magabiztosságot váltogatva) tüzeli és nyugtatja maroknyi hívét, vagy Robespierre a lehetséges taktikákat próbálgatja Danton eltávolítására. A színházjáró túra - melynek látványvilágát Vereckei Rita korhű és mai jelmezek egymásra kopírozásával, valamint a Stúdió "K" alapvetően barátságos-otthonos közegének felhasználásával teremtette meg - valójában szellemi kalandtúra, melyben nemcsak a nagy dolgokról vallott nézetek ütköznek meg keményen, hanem a figurák jellemei, szenvedélyei is.
Az előadás csúcspontja Danton és Robespierre vacsorajelenete: az aszkéta Robespierre persze nem eszik, az ivásba is csak Danton zsarolja bele - viszont kipakolják a kártyákat az asztalra. A népről beszélnek, de a kiválasztott figurák érdeklik őket, a forradalomról szónokolnak, valójában azonban kiszorítósdit játszanak - és közben két összeillő ember mérkőzik meg itt, akiket még valamiféle férfiszenvedély is egymás felé taszít. Az egyiküké az utca, a másikuké a konvent, de mindkét hatalom virtuális, és forgandó, akár a szerencse. Kristálytiszta rajzát kapjuk itt a két vesztesnek - és a harmadikénak: ez lennénk mi, itt és most.
Kuna Károly Robespierre-je kifinomult, szikkadt figura; szomorú hatalmas, akinek kevés öröme van az életben, de nagy esze és még nagyobb kitartása. Hajlíthatatlan, ahogy mondják róla. Menszátor Héresz Attila Dantonja élethabzsoló - s hogy mikor mi tartozik az életbe, azt ő dönti el: nők, pia, barátok, hatalom, önimádat, vagy mind egyszerre. Kettőjük harcában változatos figurák asszisztálnak; köztük Tamási Zoltán rezignált és magába forduló Philippeaux-ja a legkiábrándultabb, Kovács Krisztián Camille Desmoulins-ja veszít a legtöbbet, és Vékes Csaba Legendre-ja az örök túlélőaspiráns. És van még az eltorzított arcú, engedelmes hívek serege, és vannak a nők, akik így-úgy, de egyként sikertelenül küzdenek magukért vagy szerettükért. És van halál a színpadon meg a levegőben: mindenki sorra kerül.
Az előadást nem válogatták be a POSZT best-listájára, pedig a "very best"-ek egyike. A Stúdió "K"-ban kell megnézni, úgyis ott van otthon.
Stúdió "K", március 15.

Csáki Judit