Február 13-án pénteken este volt a premierje a Magyar Színház és az Orlai Produkciós Iroda közös darabjának. Nick Dear forgatókönyvíró A FRANKENSTEIN című előadásának ősbemutatóját négy évvel ezelőtt a londoni Nemzeti Színházban tartották meg.
Több mint kétszáz éves múltra tekint vissza az a történet, amely a rémtörténetek és horror filmek meghatározó alapja azóta is. A Frankenstein, avagy a modern Prométheuszt Mary Shelly írónő 19 évesen alkotta meg. Ezt a klasszikusnak számító rémregényt dolgozta át Nick Dear író, forgatókönyvíró színdarabbá. A londoni Nemzeti Színházban szinte napra pontosan négy évvel ezelőtt megtartott ősbemutatója után a teremtéstörténet megérkezett Budapestre, a Magyar Színház repertoárjába is.
A történet – és a darab – kezdete is az a pillanat, amikor megszületik Viktor Frankenstein kísérleti műve, a már halott testekből összeillesztett és ettől ijesztően torz külsővel bíró lény. A születése pillanatában még csak artikulálatlan hangokat kiadó férfi, alapvető emberi érzelmekkel felruházva jön erre a világra. Olyan teremtmény, akinek „a múltra nincsenek szavai a jövendő pedig még nem foglalkoztatja”. Mivel megalkotója megijed tette következményétől és nem is vállal felelősséget érte, az emberszerű lénynek egyedül kell megtapasztalnia a világ rendjét. Szörnyű külseje miatt az emberek nem csak, hogy elfordulnak tőle, de bántalmazzák és kitagadják maguk közül. Egyedül egy vak férfi veszi pártfogása alá. Ő viszont megtanítja mindenre, ami számára, az ő értékrendje szerint fontos lehet az életben. A férfi hatására nem csak beszélni, tisztálkodni és viselkedni, de olvasni, önállóan gondolkodni és létkérdést megfogalmazni is megtanul. A néző megtapasztalhatja az amúgy szinte végig sötét színpadi környezetben azt a típusú világosságot, amelyben a „tompa hallgatásból nőtt ki a szó” és „az én szócska is átjárta a lény bensejét”. Ember lesz az addig emberszerű lényből. De a jól-lét és a biztonság csak átmenetinek bizonyul. A vak férfin kívül senki nem látja meg belső értékeit. Így amikor megismerkedne jótevője addig nem látott családjával – az elutasító és támadó fogadtatás miatt – bekövetkezik a tragédia, gyilkos válik az addig ártalmatlannak tűnő emberből. Ha eddig nem történt meg, ezen a ponton szinte biztosan megdől a néző hite abban, ki az emberszerű lény, és ki az ember? Kinél és mikor volt magasabb az „a fal, amely elválasztja a bensőnket a külvilágtól”? Akinél az addig elszenvedett „ütés emléke leselkedett minden ismeretlenben és újban is,”ezért gyilkossá válik „pedig jó akart lenni” vagy az, aki „az előítéleteit nem tudja és nem is akarja legyőzni”.
A közönség közvetlen közelébe, a színpadi térre megtervezett, de az eredeti nézőtér felé is megnyitott térben megrendezett darab állandó narrációval és zenével is megerősíti a nézői bizonytalanságot abban, hogy a világon sokszor bizony a legtöbb dolog egyszerre igaz úgy, hogy ugyanakkor az ellenkezője is igaz lehet. Nem állhatunk mindig minden szempontból a jó, a makulátlan oldalon. De megtalálni a határokat és visszatalálni a helyes irányba, ez az, ami nem adatik meg minden embernek. A férfi megpróbál, ezért újra felkeresi megteremtőjét, akitől „semmi mást nem kér, mint a szeretet lehetőségét”: egy társat. Hiszen mestere, a vaksága ellenére nagyon is tisztán látó férfi megtanította rá „A világ leggazdagabb embere leszel, ha valaki szeretni fog téged bárki is légy”. Támadó viselkedésével és betarthatatlan ígéretével még jobban elbizonytalanítja megalkotóját, aki meggondolja magát, így a bosszúállás és gyűlölet elhatalmasodása visszafordíthatatlan és szomorú véget hoz.
A sokszoros tragédiába torkolló, többszörös szerepcserékkel és állandó zenei aláfestéssel megerősített, testközeli színészi munka nem áll meg egy egyszerű rémtörténet szintjén. A stílusosan péntek 13-án bemutatásra került színdarab ugyanis Viktor Frankenstein boncasztalára tesz olyan morális értékeket vagy hiányukat is, mint a felelősségvállalás, a féltékenység és/vagy irigység, az előítélet, a szeretet, a bosszúállás, a bocsánatkérés és a megbocsátás. A saját teremtéstörténetünkben „aprócska emberekként az aprócska életünkben” ezek figyelembe vétele vagy elengedése nélkül ugyanis inkább vagyunk emberszerű lények, mint emberek.
Tóth Judit Nikoletta
Fotó: Tóth Viktória